Ajnasz Blog

Iszonyatosan haragszom a világra, amiért el kell mennem itthonról, itt kell hagynom a várost, ahol eddig éltem, vele együtt minden barátom, ismerõst, családot, házat, szórakozóhelyet, meg mindent, ami ami eddig velem történt. Utálom, hogy odaföntrõl le vagyunk szarva, hogy senkit nem érdekel az itteniek sorsa.

Szinte az összes ismerõsöm kénytelen elmenni itthonról valahová. Van, aki külföldön élt egy darabig, van, aki valószínûleg rövidesen el fog utazni és van, aki már régóta elment innen.
Utálom, hogy nekem is el kellett, kell mennem. Utálom, mert úgy érzem, soha nem fogom úgy érezni, hogy ott van az otthonom, hogy haza megyek. Úgy érzem, soha nem lesznek olyan barátaim, mint itt, utálom, hogy csak vendégsébe járhatok haza, utálom, hogy máshol kell új életet kezdeni. Utálom, hogy nem találkozhatok néháyn olyan emberrel, akit már rég láttam, mert most mindenki olyan, most mindenkit rég láttam.
Nem akarom megszokni a villany kapcsolók helyét a falon, a zárak mûködését, nem akarom megtalálni az ágyban a kéynelmes helyeket, ahol jobbat lehet aludni.
Nem akarok új helyeket, új embereket megismerni, meg visszatartani gondolatokat, mert nem értenék
Igaz, hogy volt olyan, amikor úgy éreztem, jobb lenne eltûnni innen a francba, de most nem. Most úgy érzem, hogy nem akarok eltûnni innen a francba, hanem itt akarok maradni. Nem akarok órákat utazni, nem akarok egyedül lenni, mert az most nem jó. Befordulok, kikészülök, honvágyam van, pedig még el sem indultam.

---