Ajnasz Blog

Mostanság többször szoktam azon gondolkodni, hogy mit írtam régen és miket írok most. Most már nem szoktam olyanokról írni, amik mélyebben engem foglalkoztatnak. Nem azért, mert nem foglalkoztat semmi, nem történik semmi, amit alkalmasnak tartanék erre - habár tény, hogy kevesebb az efféle esemény -, hanem a megváltozott életkörülmények miatt. Nem merek leírni sok dolgot, mert megeshet, hogy szinte egybõl szóban szólnak hozzám, úgy kezdik el kritizálni, véleményezni vagy bármit mondani róla. És van, hogy odatartozó dolgokról is tudnék írni, de nem írhatok, mert Úristen, Mi lesz?.
Meg a hangulat. Az sem olyan dolog, amit csak úgy bántani lehet. Miközben egy gondolatokkal teli postot ír a blogger, olyankor teljesen más hangulatban van. Olyankor benne van a monitorban - feje a kocka formát is felveszi -, benne meg a gondolatai. A kockán esetleg egy kis zene, ami segíthet mélyebb dolgokat megfogalmazni. Ilyenkor nem szeretem ha hozzámszólnak, ha mozognak, ha érzem, hogy más is létezik. Nem szeretem, ha figyelnek, ha lélegeznek, ilyenkor azt szeretem, ha senki más nem létezik. Igaz, ettõl még nem születik valami ihaj dejó írás, de legalább születik, mert különben el se kezdem írni.

Pedig szertnék írni gyakran ilyenekrõl, mert most is van mirõl.
Ott van pl. Trixi, aki biztosan iszonyatosan utál, meg csalódott bennem, mert még mindig nem sikerült összehozni a találkát, amit már rég megbeszéltünk, meg amiért olyan vagyok, amilyen. Meg ott van még Betti, aki még mindig nem tudja, hogy mi. Még mindig úgy viselkedik, hogy azt nem lehet megérteni és fõleg kibírni nem. Pedig nagyon ritkán találkozunk, beszélni meg végképp nem tudunk, csak viselkedik. Meg Anikó is, akivel ugyancsak jó lenne találkozni, de nem fogunk egy jó darabig. Meg még valaki, akit nem tudom, hogy ki, viszont valamelyik nap Vica szóra keresett a lapomon. Ez azért különös nekem, mert Vicát csak egyet ismertem, miatta éltem át eddigi életem legsötétebb korszakát, most meg 4 évvel késõbb valaki kíváncsi, hogy írtam-e róla. Lehet, hogy Õ maga, különben meg nem tudom, ki.

És itt van még, hogy távol vagyok mindentõl, ami fontos. Hogy itt nincs senki, akivel jól tudnám érezni magam, ezért inkább el se indulok sehová, mert legfeljebb csalódott leszek és befordulok. Így meg legalább a napot is csak ritkán látom. Minden hétvégén haza mennék, meg hétköznap este is. Meló után haza szeretnék indulni. Mert munka közben még elfoglalom magam a kódolással vagy valami olyannal, amit nem szeretek - legalábbis legtöbbször.
Akkor már lehet, hogy az Anikó meg a Betti ügy is el lenne rendezve, de a Trixi ügy az még nehezebb lenne, mert akkor megint messzebb lennénk. Meg van még egy ügy, de azt meg nem írom le, mert bárki olvashatja, meg már nem olyan fontos nekem.

Viszont van olyan, hogy egyszerre küldenék be 2, 3 vagy 4 postot is. Ez mindig hétvégén van. Hétköznap sosem gondolkozok ennyit. Nincs rá idõm vagy csak nem akarok gondolkozni. Ilynekor énblogra esély sincs. Amikor meg mégis, akkor jön az, amit eddig írtam.